MAGYAR SION

(...) A Sion kifejezés gyakran előfordult az egyházi szóhasználatban mint Jeruzsálem szent hegyének neve, illetve – biblikus ízű metaforaként – más jelentésekkel is. (...)

Az első általam fellelt szöveg, amely a Sion fogalmat magyar történelmi kontextusba helyezi egy protestáns eredetű, ismeretlen szerzőtől származó költemény, amely talán I. Rákóczi György 1644-es magyarországi hadjáratának ideológiáját kívánta megfogalmazni. (...) Így kezdődik:

Mjdön Adrianus Syon várossátul
El tilta sydokat Isten Templomátul
Esztendönkent egyszer templumot csásártul
Ki nyertek akkoron nem söntek szirastul

Nem czuda hát, he en kenyvezö orczával
Gyakran meg jelentem ez helben sirassal
Nemzetem romlásat, hogy sok ohaitassal
Sirassam s le irgyam esetit iai szoval

Szenvedélyes stílusban sorolja fel a katolikusok és főként a pápa vétkeit és kegyetlenségét, amellyel a protestáns mozgalmakat és azok előfutárait üldözték. (...) Az előbb Babilon, majd Hadrianus császár által feldúlt Sion a protestantizmust jelképezi.

(...) Később egy hasonló vers II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratának igazolását kívánja nyújtani. Ezt a hadjáratot a kortárs Petrityvity Horváth Kozma önéletírása szerint a fejedelem a calvini és az unitarius religio oltalmazásának praetextusa alatt indította. A vers címe: Cantjo votjva celsjssjmj Principis Georgij Rakóczj adversus persecutores Evangelij in Polonia 1657.

Még közelebb vezet a magyar Sion fogalmához egy 1674-ből származó költemény. A vers „Az szegen fogoly rab praedikatorok eneke” melyet Belincs (azaz Berencs) vár tömlöcében írt az ismeretlen szerző. 1674-ben Pozsonyban négy prédikátort ítéltek el, akiket aztán (más prédikátorokkal együtt) 1675-ben Itáliában eladtak a gályákra. A vers az ő fájdalmukat szólaltatja meg:

Oh Sion leánya, keserves anyám,
Gyászban buritkozot szerelmes dajkám…

Üldözés szele fuja szent zászlódat…

Jdegeny népek köszt az Magyar országh
Sirván iut eszemben az szép társoságh…

Mint a fentebb idézett vers, ez a költemény is gazdag biblikus képanyaggal ábrázolja az üldözötteket (többek között a Pathmosz szigetére száműzött Jánoshoz hasonlítva őket) és az üldözőket. A siralmat éneklő prédikátor a Siralmak könyve nyomán az elpusztult, a fenyegetett Siont emlegeti. Nem is csak az üldözött protestáns keresztények, de az egész, idegen népektől szorongatott Magyarország jelenik meg itt, tágítva ezzel a Siont sirató ének horizontját.

Ugyancsak „1674 tállyán a gályákon való raboskodások alatt” írták a következő siralmat a prédikátorok. A címe: Magyar Sion Siralma. A vers egyházi énekként is használatos volt, és több ilyenfajta gyűjteményben megtalálható. Bővebben is idézünk belőle:

Árván maradt Magyar Sion leánya
Számkivetett fiaknak édes annya
Hogy óltalmát késni láttya
Istenhez buzgó szavát így nyújtya…

Fiaimmal sok tömlötzök meg tőlnek…

Tekints azért a tőmlőtzben Jósephre,
Hólt fiain siránkozó Rachelre
A veremben Dánielre
Szent Nevedér buslakodó Illyésre…

Ártatlanúl ki follyt Abelnek vére
Nagy zengéssel már az Úrhoz fél éve
Sűrű panaszt tőn az égre
Bosszú állást ekképpen kívánt végre…

Siralomba bé merűlt Magyar Sion
Imé hallod mely keservesen sirjon
Gyászos ruhát visel, ihon
Hogy téged is siralomra hijjon.

Sirok én is ki ez verseket irám
Sok gondok közt magamat erre birám
Szomorúan pendül Lyram
Mindaddig míg rám nem néz igaz Biram.

Ez a vers is gazdag bibliai képanyagot használ. A magyar Sion gondolat ihletője itt is a Siralmak könyve, az árván maradt Sion panasza.
Végül idézzünk még egy korabeli költeményt, mely „Az Isten anyaszentegyházának nyomorúságos sorsán és keserves állapattyán való siralom”:

Mert ím el-epedett szívem bánattyában
Hogy Siont látám illy szomorú gyászban…
(...)

A versek mellett több olyan korabeli protestáns prózai írás is fellelhető, amely a magyar Sion fogalmat használja. Példaként álljon itt Czeglédi István Sion Vára c. műve 1675-ből. A helvét hitvalláshoz tartozó kassai lelkész művében hasznos munitio-val kívánja ellátni olvasóit az „evangeliumi vallasban való erőss és álhatatos megállásra” amikor a vár „bástyái ostromoltatnak”. Mottóként a Bibliából ez mondat áll a könyv címlapján: „Megvövé Dávid a’ Sion Varat s lakozek benne” (1 Sám 5,7). A mű szenvedélyes hangú vitairat a pápista religio ellen. A könyv bevezetőjében egy hosszú ajánlást olvasunk Apafi Mihály fejedelemnek, akit a bevezetés írója „Isten megnyomritott sionanak, a tiszta evangeliomi vallasnak elömozditojanak es oltalmazojanak” nevez. A fejedelem „szeretője a Sion varanak, az az a Reformata Religionak és amaz meg-mozdulhatatlan kösziklan a Christus-on fundált Anya-szent-Egyhaznak… Nem szunik-meg Sion varat oltalmazni, annak romladozott falait tatarozni s épitgetni… Kit illetne hát méltábban a Magyar Nemzetben Sion Varanak Tutorsága?” (...)

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy feltehetően a 17. század közepe táján jelenik meg a Sion kifejezés magyar történelmi vonatkozásban, mégpedig a protestáns szóhasználatban. Az I. majd a II. Rákóczi György féle hadjáratok megindoklásaként szerepel az üldözött, elhagyott Sion képe. Sion leánya a protestantizmust jelenti, melyet a fejedelem megoltalmaz a hadaival. Néhány évtizeddel később pedig már a magyar Sion szókapcsolattal is találkozunk, azokban a sirató versekben, melyek az üldözött prédikátorok fájdalmát szólaltatják meg. A kifejezés ihletője itt elsősorban a Siralmak könyve. A versek alaphangja az üldözött, elhagyott Sion (azaz a protestáns egyház) feletti siralom. A magyar Sion fogalom azonban itt-ott túlnő ezen a felekezeti kereten, és jelenti az „Jdegeny népek köszt” levő „Magyar országh”-ot is.

Valószínűleg Barkóczy Ferenc esztergomi érsek volt az, aki először hozta kapcsolatba a török által elpusztított Esztergomot az elpusztult Sionnal. Az érseki székhelynek Nagyszombatból Esztergomba való visszatérését bibliai távlatú gondolatokkal indokolta meg. Az 1761-ben Bécsben kiadott pásztorlevelében azzal kezdi gondolatait, hogy Isten büntetése méltán sújtja országunkat az érseki székhely visszahozatalának késlekedése miatt. Majd utal arra, hogy az Ószövetség lapjai a jövőbeli isteni döntések képét rejtik magukban (futurorum figuram continent). Kétségtelen számomra – írja –, hogy bár Isten minden helyen imádandó, mégis kiválaszt magának helyeket, ahol gazdagabban árasztja kegyelmét. Így választotta ki számunkra Esztergomot. Ebben kételkedni nem tudok – írja Barkóczy hercegprímás – hiszen Esztergomot Szent István, az Isten szíve szerint való férfiú választotta ki, aki az Isten Lelkének útmutatása szerint cselekedett. Az ország közepén emelkedő székhely a mennyei Jeruzsálem képe volt. Most tehát legszentebb feladatunk a Szentély szétszórt köveit, amennyire lehet, összegyűjteni, és a mi Jeruzsálemünk falait felépíteni.

A pásztorlevél Szent Istvánt Dávid királyhoz, az Isten szíve szerint való férfihez hasonlítja, Esztergom kiválasztását pedig Sion hegyének Isten általi kiválasztásához. A kiindulópontot ehhez a reflexióhoz azonban feltehetően az elhagyatott, törökök által elpusztított Várhegy képe adta. Ez az elhagyott Sion hegye, amelynek újraépítése a legszentebb kötelesség. A pásztorlevél vége (a Szentély szétszórt kövei, Jeruzsálem falainak újraépítése) ezt a párhuzamot fogalmazza meg. Ezen a ponton érintkezik a katolikus és a protestáns szóhasználat, hiszen mindkettő az elpusztult Sion képéből indul ki.

Barkóczy Ferenc érsek gondolata aztán egyre gyakrabban jelenik meg Esztergom újjáépítésével kapcsolatban. Scitovszky János érsek a Bazilika felszentelésének előestéjén (1856) azért ad hálát Istennek, mert - amint mondja - megadatott nekünk, hogy „felépíthessük e magyar Sion tetején lakóházát”. A szentelés ünnepére kiadott főpásztori levelében pedig megemlékezik arról, hogy „sírva s zokogva láttuk a szent helyeni pusztulást, s törökök dühe által szétszórt köveit ama szentélynek, mely a sz. Adalbert püspök s vértanu veritékével öntözött, és sz. István első királyunk születésével, keresztségével s koronáztatásával diszlő Sion hegyén létezett.” Hiszen innen, a „kereszténység bölcsőjéből” – az itt működő számtalan intézmény által is – „mintegy központból Krisztusnak az egész széles tartományba sugarak gyanánt csodálatosan kilövellett világossága olly bő gyümölcsöt termett.” Ezután pedig Scitovszky prímás örömének ad hangot, hiszen „Jeruzsálem falai fölemelvék.” Farkas Imre Székesfehérvári püspök a szenteléskor mondott beszédében többek közt ezt mondta: „háromszáz évig árválkodott Sion hegye”.

A Bazilika felszentelése alkalmából több ünnepi kiadvány is napvilágot látott. Egy linzi kiadvány címe: Hungarica Sion. A rövid füzet latin, német, olasz és magyar verseket tartalmaz az ünnep köszöntésére. A magyar nyelvű vers többször utal a Sion gondolatra:

Mily szent ragyogmányt tükröz az ősz Duna…
Ah nem csalódom. Nézd a magyar Siont
Romlepte bérczén templomi bájremek
Diszeleg s belé ifjult alakban
Újra leszáll fejedelmi Szentünk.
Mint hajdan ül most, trónt emelő Sasod
A dönthetetlen római Szirt tövén…
Föl Szittya fajzat! Hunnia föl! Siess
Csodálni Istvánt, ifjú királyodat.

A versből nemzeti büszkeség sugárzik. A Bazilika felszentelése a magyar nép török utáni újjászületésének, és Bécstől való függetlenségének nagy szimbólumává, kifejezésévé is nőtt. (...)

Ettől az időtől kezdve a katolikus szóhasználatban a magyar Sion kifejezés rendkívül gyakorivá válik. Felbukkan könyvsorozatok nevében, könyvkiadót és részvénytársaságot neveznek el így. A kifejezést a profán jellegű szóhasználat is átveszi. A városról szóló egyik útikönyv ezt a címet kapja: Esztergom szab. kir. megyei város, a Magyar Sion ismertetése. (...)

Mindszenty József bíboros gyakran hangsúlyozta, hogy a magyar Sion két válla a szeminárium és a tanítóképző. Esztergom küldetése, hogy világító fáklya legyen az egész magyar katolicizmus számára a Bazilika, és az azt hordozó két váll, a papnevelés és a katolikus tanítóképző által. A Magyar Sion folyóirat ebben a küldetésben vállalt részt. Az esztergomi kanonokok, a papnevelde tanárai a szent hegyről igyekeztek szólni, irányt mutatni a Magyar Katolikus Egyház számára.

Vajon mi a folyóirat újjáéledésének és nevének üzenete ma? A diktatúra évei után újra katolikus intézményként működhet a tanítóképző (Vitéz János Katolikus Tanítóképző Főiskola). A Bazilika felújítva, gyönyörűen kivilágítva áll a magyar Sion tetején. Amikor pedig ötvenhárom év kényszerű szünet után az Ősrégi Szeminárium (ma Szent Adalbert Központ) újra megnyitotta kapuit, akkor a magyar Sion ’másik válla’ is a helyére került. Újra áll és él a magyar Sion. Diktatúrák és ideológiák jönnek és mennek, de amit Isten ültet, amit Ő vet el a történelem lapjaira, az elpusztíthatatlan. A Magyar Sion újraindítása ugyanennek az örömteli újjászületésnek a része. A folyóirat lapjain a magyar Sion hegy újra megszólal.

Székely János

(A teljes cikk a Magyar Sion 2007/1. számában olvasható.)
______________________________________________________________________

A Knauz Nándor által Magyar Sion címmel indított havilap a magyar egyházi tudományosság meghatározó folyóirata volt. Bár az alapító szándéka szerint egyháztörténeti periodicumként indult, a szerkesztőváltások miatt e jellegét fokozatosan elvesztette, ám a különféle tudományterületekről érkezett tanulmányok magas színvonalukat mindvégig megőrizték. Jelen tanulmány arra vállalkozik, hogy röviden vázolja a nagy múltú folyóirat történetét.

Előzmények

Magyar Szion címmel először Pesten, 1838-ban Gyarmathy János alapított lapot, amely önmagát mint „egyházi hír- s encyclopediai lap” határozta meg. A heti két alkalommal, csütörtökön és vasárnap megjelenő újság már fél év után, 1838 júliusában Szion-ra változtatta nevét. A lap profilja leginkább egyházi hírlap ismérveinek felelt meg. Elsősorban hittudományi értekezéseket, életrajzokat, különféle egyházi eseményekről szóló tudósításokat, továbbá rövid híreket közölt. Gyarmathy kezdeményezése azonban nem volt hosszú életű, hiszen a magyar nyelvű újság 1840-ben meg is szűnt, ám latin nyelven 1842-ig Sion. Organon Ecclesiastico-Litterarium címen még megjelent.

Bár a Knauz Nándor által alapított Magyar Sion címe hasonlít a Magyar Szionra, mégsem mondható, hogy Knauz a Gyarmathy-féle lapot „újjá alapította” volna, hiszen Knauz világosan kifejtett programjában egyértelművé tette a lap határozottan egyháztörténeti jellegét. Ugyanígy nem tekinthetjük a Magyar Sion előfutárának a Magyar Tudományos Értekező című lapot sem, hiszen nem az egyház múltjának feltárását, hanem a „tudományok különféle ágaiból, de főleg a történelmi, természettudományi és bölcsészeti szakból vett értekezések” közreadását vállalta fel. Kétségtelen azonban, hogy Knauz számára a Magyar Tudományos Értekező, melynek Nagy Ivánnal együtt társszerkesztője volt, és amelytől éppen a Magyar Sion kedvéért vált meg, jelentős tapasztalatokkal szolgált mind a szerkesztési, mind a nyomdaipari ismeretek terén. Ezekből a tapasztalatokból fakadhatott, hogy Knauz a Magyar Sion kinyomtatására alkalmasnak találta Horák Egyed esztergomi nyomdáját, holott a Magyar Tudományos Értekező indításakor még más véleményen volt. Megjegyezni kívánjuk, hogy bár a Magyar Siont Horák Egyed nyomtatta, a folyóiratban megjelenő magas színvonalú képek Pesten, majd a k. k. Hof- und Staatsdruckereiben készültek.

A folyóirat

Knauz Nándor a Magyar Sion indításával kapcsolatos tervezetét 1862. augusztus 6-án küldte meg Scitovszky János hercegprímásnak, aki örömmel fogadta azt, és támogatásáról biztosította a prímási könyvtárost.

Knauz az általa indított lap legfőbb céljául a magyar egyház történelmének feltárását tűzte ki, amint azt „Tájékozásul” című bevezetőjében írja is: „Hazánk már meglelte történetíróit. … De egyházunk mindhiába várta dicsőségének tüzetes és kisebb részletekre is kiterjeszkedő megíróját.” A kutatásokat azáltal kívánta elmélyíteni, hogy a lapot három fő rovatra osztotta.

Az „értekezések” címet viselő részben kívánta közölni a szentek és különféle egyházi személyek életrajzait, az intézmények, birtokok, templomok, székesegyházak és egyéb építmények történetét, de helyet kívánt biztosítani a jogi, tanügyi és művészettörténeti tanulmányoknak is, vagyis törekedett minden olyan terület befogadására, amely az egyház múltjával kapcsolatba került.

Az „okmánytár”, célja a még közöletlen iratok „eredeti nyelven, eredeti helyesírással” történő publikálása volt.

A „tárca” címet viselő rovat spektruma már szélesebb, mint az egyház múltjának feltárása, hiszen útleírásoknak, régi szokások ismertetésének, könyvrecenzióknak, aktuális események beszámolóinak is teret adott. Sőt, Knauz emellett egyfajta hírlapi funkciót is szánt a rovatnak, amikor a különféle egyházi hivatalok betöltésében történt változásokról, illetve a halálozásokról is be kívánt számolni.

Céljának eléréséhez Knauz nagy szerkesztőbizottságra kívánt támaszkodni. Ebben olyan neveket találunk, mint Ipolyi Arnold, Majer István, Rimely Károly, Samassa József, Somogyi Károly, Sujánszky Antal. Knauz érzékét mutatja a tehetségek felkutatására, hogy az új lap szerkesztőbizottságába meghívta az ekkor még csak papnövendék Fraknói (Frankl) Vilmost is.

Az alapító szerkesztő által vállalt célok Knauz gondos és fáradhatatlan munkájának, köszönhetően teljesültek. A számos tanulmány, az ismeretlen források közlése által a magyar egyháztörténet-írás megújult és európai színvonalra emelkedett. Ugyanakkor nem csak a megjelent szakcikkek értékesek, hanem a rövidebb közlemények is, amelyek közül most csupán aktualitása okán „Az esztergomi papnevelde megnyitása” című részletes beszámolót emeljük ki.

1869-ben Knauz lemondott a szerkesztői megbízatásáról, életrajzírói szerint azért, hogy élete főművének, a Monumenta Ecclesiae Strigoniensisnek szentelhesse idejét. Érdekes azonban, hogy Knauz 1869. július 9-én Simor János bíboros, hercegprímáshoz írott felterjesztésében kifejti, hogy a Monumenta Ecclesiae Strigoniensis kedvéért „én a Magyar Siont kivéve, melyet tovább is folytatni akarok, minden egyéb irodalmi munkát abban fogok hagyni.” Nem kívánjuk cáfolni az életrajzírókat, hiszen 1869 második félévében Knauz beláthatta, hogy e két nagy feladat felőrölné erejét, de az is lehet, hogy Simor János bíboros, hercegprímás mentette fel őt a szerkesztői feladatok alól. Ennek azonban jelenlegi ismereteink szerint nincs nyoma. Talán Knauz Nándor teljes levelezésének feldolgozása választ adhat erre a kérdésre.

A folyóirat szerkesztését 1870-ben Fraknói (Frankl) Vilmos és Zádori János vette át Knauztól. A lap ennek következtében kisebb arculatváltáson esett át, és felvette az Új Magyar Sion nevet. Az alcím is megváltozott, többé már nem egyháztörténelmi, hanem egyházirodalmi folyóiratként jelent meg. Ez is jelezte, hogy a lap a kor „követeléseihez” igazítva teret ad mindazon kérdéseknek, melyek „a katholicizmus hitéleti és társadalmi fejleményeiben fölmerülnek.”

Az Új Magyar Sion a szerkesztők szándéka szerint a katolikus sajtónak a liberális sajtóval szembeni hátrányát igyekezett csökkenteni. Ezért „a katholikus sajtónak természetes hivatása: a javítás szent művében kezet fogni az illetékes tényezőkkel, előkészíteni és támogatni munkásságukat.” Ennek érdekében a folyóirat nyitott volt a természettudományok felé, igyekezett figyelemmel kísérni más vallásfelekezetek, különösen a protestánsok, tevékenységét. Tudósított a korszak számos fontos eseményéről, mint pl. az I. Vatikáni Zsinatról. Bár továbbra is számos egyháztörténeti tanulmányt közölt, mind nagyobb teret engedett a közéletiségnek a szociális kérdés felkarolása, valamint a katolikus autonómia lelkes szorgalmazása által.

Fraknói csupán három évig vett részt a szerkesztésben, Zádori azonban 1886-ig folytatta.

Tőle a szerkesztést a „papneveldei tanárok” vették át, azaz Horváth Ferenc, Kereszty Viktor, Prohászka Ottokár és Walter Gyula szemináriumi tanárok. Prohászka már 1882 óta a Magyar Sion szerzői közt szerepelt. Saját bevallása szerint „íróvá fejlődése a ’Magyar Sion’-nal lépett rendes vágányra.”

A „papneveldei tanárok” visszatértek a folyóirat eredeti címéhez, így a Magyar Sion név elől az „új” jelzőt törölték. Követve az előző szerkesztőket, „Programmunk” címet viselő bevezetőjükben, melynek írója feltehetően Prohászka volt, lánglelkű szavakkal jelölték ki a folyóirat irányát. Ebben a kor vallási közömbösségét kárhoztatva a Magyar Siont az „időszerű kereszténység fölelevenítésére” kívánták felhasználni. Mivel „az egyháznak érdekei vannak az emberi élet egész vonalán; a tudományban, a művészetben, a művelődésben praktice szerepel. Ezen praktikus irány elől a ’Sion’ el nem zárkózhatik. Tehát nem lehet s nem is akar lenni kizárólagosan theologiai folyóirat, mely, a theologiat csak mint abstrakt tudományt müvelje; hanem szívesen ereszkedik le a theologiának, a hitnek, az egyháznak az életben föllelhető konkret és praktikus megvalósulásaihoz, s az ismertetések közé is nemcsak a merően tudományos müveket veszi föl, hanem azokat is, melyek az egyházi élettel változatos érintkezésben állnak.” E célkitűzések nyomán az eredeti Knauz-féle gondolat teljesen elenyészett. Bár tudományos cikkeket a lap továbbra is közölt, de ezek már különböző tudományterületekről érkeztek, ezek mellett jelentősen megnőtt a hitéleti, szociális, kulturális, egyházpolitikai, közéleti értekezések száma. A Magyar Sion ezen harmadik periódusában a folyóirat lelke a „Dr. Pethő” néven publikáló Prohászka Ottokár volt, akinek írói álnevét Zádori János adta. A lap hasábjain megjelenő írások, köztük a „Diadalmas világnézet”, a katolikus elveknek a közéletben való érvényesüléséért, a katolikus öntudat megerősödéséért szálltak síkra.

Mint oly sok folyóiratot, negyvenkét év után a Magyar Siont is utolérte végzete. Megfelelő anyagi bázis hiányában a lap megszűnt, mivel az előfizetési díjak nem fedezték a kiadásokat.

A hetilap

Harminc évvel később, 1934. szeptember 15-én Lippay Lajos szerkesztésében a Magyar Sion név ismét megjelent a hazai sajtóban, de már nem folyóiratként, hanem hírlapként, amely magát, mint „katolikus társadalmi hetilapot” határozta meg. Az újság első számában Prohászka nyomdokain haladva kifejtették, hogy a „Magyar Sion munkatere és programja kiterjed a társadalmi, kulturális, szociális, gazdasági és vallási, illetve világnézeti problémák, kérdések összes mozzanataira”. Figyelemmel kívánták kísérni a Világegyház eseményeit, Esztergom város és Komárom-Esztergom vármegye életét. Ennek ellenére nem csupán az esztergomi, hanem minden magyar katolikusnak ajánlották a lapot, mivel „a Magyar Sion szimbolikusan jelenti a magyar katolikus Egyház történelmi központját”. Furcsa módon, már szeptember 30-án ennek ellentmond „P!” szerző, amikor „tökéletes vidéki katolikus szellemű sajtóorgánumnak” szánja a lapot, és kijelenti, hogy a „Magyar Sion is elsősorban a mienk esztergomiaké”. Már e korai megfogalmazás is a helyi lap irányába vitte az újságot, és valójában nem is sikerült országos jelentőségű katolikus lappá válnia, hiszen viszonylagosan kevés országos hírt közölt, melyek nagyobb része is a prímás tevékenységével kapcsolatos közlemény volt. Általában megyei és városi híreket jelentetett meg, mozi-, színház- és rádióműsort közölt, valamint a lap fenntartására számos reklámnak adott helyet.

A lap felelős szerkesztői tisztét Lippay Lajos látta el 1941 augusztusáig, amikor is Szappanyos Béla vette át tőle e feladatot, 1942 szeptemberéig végezve e munkát. Őt Vajda József követte, egészen a lap megszűnéséig, 1944. október 15-ig. Szimbolikusnak is tekinthetjük, hogy az utolsó szám főcíme: Boldogasszony Anyánk …, mely kiáltásként hat a háború vérzivatarában. A lapnak még megadatott, hogy közölje Serédi Jusztinián utolsó körlevelét, mely a papságot, mint a Jó Pásztor utódait, vértanúság árán is a helyükön való maradásra szólítja fel.

Nem tekinthetjük véletlennek az utolsó lapszám dátumát, hiszen a Magyar Sion hasábjain a szélsőjobboldali pártok nem jelentkezhettek, ellentétben az Esztergom és Vidéke gyakorlatával, amiért a Magyar Sion meg is rótta laptársát. Bár a szerkesztőség irattára nem maradt fenn, így iratokkal nem igazolható, mégis úgy gondoljuk az előbb említettek alapján, hogy a lap további megjelenését a nyilas hatalomátvétel akadályozta, és a háború utáni nehéz időkben már nem volt lehetőség az újság újraindítására.

Röviden áttekintve a Magyar Sion történetét, Kereszty Viktorral együtt „bátran mondjuk, hogy e tartalmas értekezések annyira nem vesztettek a letűnt évtizedek folyamán sem becsökből, hogy a ’Magyar Sion’ … még ma is valóságos kincsesháza a magyar egyháztörténelmi adatoknak és okmányoknak”. A magas színvonalon szerkesztett folyóirat alapos tanulmányokat közölt, amelyekből olyan kitűnő művek nőttek ki, mint a Monumenta Ecclesiae Strigoniensis, vagy Fraknói Vilmos Pázmány életrajza. Ugyanakkor egyetértünk azzal is, hogy az itt felhalmozott publikációk feldolgozása a jövő feladata, amelyet nagyban segíthet a Magyar Sion most megjelenő repertóriuma.

Hegedűs András

(A teljes cikk a Magyar Sion 2007/1. számában olvasható.)